Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


FABU-LÓ

FABU-LÓ

FOLYTATÁSOS MESE – 1. rész

 

        Egyszer régen, nagyon régen, az Óperenciás tengeren túl, az Üveghegy lábánál elterülő tisztáson élt a hófehér ménes. Azért hívták hófehér ménesnek ezt a lovakból álló családot, mert valóban hófehérek voltak. Mindegyik ló sörénye és farka is hófehér volt, csak szemük volt fekete, patáik pedig hamuszínűek.

Nyolc ló élt együtt, nagycsalád voltak: a vezérmén kancáival és azok csikóival. A vezérmént Sziklának hívták. Hatalmas volt, szügye széles, marja kifejező, fara izmos, lábai hatalmasak. Sörénye és farka olyan sűrű volt, mint amilyet előtte még sohasem láttam.

        Sziklának három felesége volt: Harmat, Szellő és Lepke. Természetesen mindhárman hófehérek voltak. Harmat alacsony volt, de izmos, formás. Szellő vékony volt és magas. Lepke könnyed volt, elegáns és szárnyalt ha futni kellett.

        Mindhármuknak voltak csikóik. Harmatnak a másfél éves Gomba, Szellőnek a pár hónapos Kesely, Lepkének a majd két éves Csillag és a nemrég született pici Hóka.

        Az volt a szokás, hogy amikor a csikók elérték a hároméves kort „kirepültek a fészekből”, azaz elhagyták a ménest és máshol keresték társukat. A kancák csatlakoztak másik méneshez, a csődörök pedig új méneseket alapítottak.

        Sok-sok éven keresztül a ménes megszokott életét élte: csikók születtek, felnevelkedtek, elmentek, újak születtek. A napok is egymás után ugyanúgy teltek: reggel a folyóhoz nyargaltak inni, majd a mezőre eszegetni, az erdőbe bolyongani, a tisztáshoz pihenni, majd estefelé újra a folyóhoz, s vissza az erdő széléhez.

        A csikók is ismerték a megszokott utakat, járták őseik ösvényeit, míg egy napon Lepke egyik csikója a majdnem két éves Csillag útközben egy új ösvényre bukkant. Meg is kérdezte anyját:

- Hova visz ez az út, anya?

- Sehova! – válaszolta Lepke – Te csak a megszokott úton járj! Ne térj le az ösvényről!

        Azzal elfordult és elügetett, hogy utolérje a többieket, akik a folyóhoz igyekeztek, hogy megszokott esti fürdőjüket élvezzék és igyanak. A csikó megvonta vállát és anyja után iramodott. Majd megállt. Lépkedett. Gondolkozott. „Miért ne térhetne le az ösvényről? Mi lehet ott? Talán veszélyes? Vagy ők sem tudják, mi lehet arra?”

        Elmélkedése közepette utolérte a ménest. A lovak vígan gázoltak a folyó hűs vízébe. Egymást locsolták, ittak, viháncoltak. Hirtelen abbamaradt a gondolkodás, inkább Csillag is átadta magát az önfeledt fürdőzésnek.

        A bátrabb lovak bementek a folyó közepéig, úsztak egyet, a többiek a partközelben lubickoltak. Csillag szerette a vízparti növényeket, mert ezek igen ízletesek voltak. Örömmel falatozott fürdőzés közben.

        A Nap közben narancs-köntösbe bújt, ezért Szikla jelzett mindenkinek hogy vissza kell indulniuk, hiszen világosban szeretnének hazaérni. A ménes szedelődzködni kezdett, kimásztak a lovak és a csikók a partra, megrázták magukat. A csintalanabbak meg is hempergőztek a parti homokban. Fehér bundájuk így homokszínű foltos lett. Ezen mindig jókat nevetgéltek. El sem tudták képzelni, hogy egy ló ne hófehér színű legyen, még sosem láttak más színű lovat mint fehéret.

        Csillag gyakran kérdezgette is anyját, hogy miért csak fehérek a lovak. Persze erre nemigen kapott kielégítő választ.

        Ez a kérdés megint felvetődött benne, s úgy gondolta, megkérdezi apját a nagy Sziklát:

- Miért vagyunk mind fehérek? Miért nem vagyunk barnák, mint az őzek, vagy fakók mint a nyulak, vagy esetleg feketék?

- Ne kérdezz butaságokat Csillag! A tündérek bennünket hófehérnek teremtettek, mert mi vagyunk a tisztaság és szépség jelképei!

- De hát feketén is szépek lennénk! És ha nem fekszünk a homokba meg a sárba, akkor a fekete bundánk is szépen fénylene!

- Ez igaz, de mi mégis fehérek vagyunk. – válaszolta Szikla – Remélem azért nem vagy nagyon elkeseredett?

- Hááát… egy picit – mondta lehajtott fejjel Csillag – Tudod, olyan szép éjszaka az égbolt és olyan gyönyörűen ragyognak a csillagok! Úgy szeretnék én is olyan fekete lenni mint a sötétség, és úgy szeretnék egy csillagot hordani a homlokomon!

- Micsoda badarság! Csak nem az erdei boszorkány fertőzött meg ezekkel az ostobaságokkal? – kérdezte már kissé dühösen Szikla.

- Ki az az erdei boszorkány? – kérdezett vissza Csillag meglepődve.

- Nem számít! – mondta Szikla most már nagyon mérgesen – Felejtsd el! És felejts el minden mást is, amiről beszéltünk! Éld az életed, legyél jó gyerek, aztán ha elhagysz minket, legyél jó vezérmén! Ez az amire neked gondolnod kell, nem efféle badarságokra!

        Azzal sarkon fordult és elindult a hazavezető ösvényen. A többiek sorban követték. A hazafelé úton Csillag újra gondolkodni kezdett. Addig-addig merengett, amíg a sor végére került, majd annyira lemaradt, hogy már nem is látta a többieket. Amikor ezt észre vette pont ott állt az ösvény mellett, amelytől anyja óvta. Nem ment tovább. Töprengett. „Mi baj lehet abból, ha bekukkant az ösvényre, csak egy pár lépésre?”

        Bekukkantott, belépett. Nem látott semmi ijesztőt. Lépett még egy lépést. Pont úgy nézett ki az új ösvény, mint bármelyik másik. Fák, bokrok, fű, virág, lepkék.

        A kitaposott ösvényt valaki használhatta, mert nem volt benőve növényekkel.

        A nap közben már majdnem lebukott, az erdő szürkülni kezdett. Csillag lassú léptekkel haladt az ösvényen, valahogy nem akartak megállni lábai, vonzotta őt az ismeretlen, az új út.

        Az ösvény vége felé fényt pillantott meg. Úgy gondolta, azt még megnézi, aztán visszafordul és haza megy. Elindult hát sebesebb léptekkel, hogy hamarabb megtudja, honnan jön a fény…

 

Ha érdekel hogy folytatódik a történet, vagy szeretnéd megismerni a többi lovas mesét, keress meg:

További információ: cske.seva@gmail.com vagy 06 (30) 383-7293